A demokráciaterjesztés módszerei nem váltak be!

Az arab tavasz a várakozásokkal ellentétben nem teremtett demokráciákat a Közel-Keleten, pedig a nyugati országok évtizedeken keresztül hatalmas összegekkel támogatták a demokráciapárti szervezeteket a térségben. A tekintélyelvű rendszerek a vártnál nagyobb szerkezeti stabilitással bírnak, így felül kell vizsgálni a nyugati demokrácia terjesztésének módszereit - állapította meg az amerikai The Century Foundation kutatója a The Boston Globe című lapban közölt elemzésében.

A "demokrácia terjesztése" hosszú idő óta fontos eleme a nyugati kormányok külpolitikájának. A Világbankhoz és a Nemzetközi Valutaalaphoz (IMF) hasonló intézmények egyik fő célja, hogy a demokratikus gazdasági és politikai értékeket terjesszék a fejlődő országokban.

A Nyugat a centralizált, felülről lefelé építkező megközelítést alkalmazta: ennek értelmében a demokrácia terjesztésében részt vevő csoportok támogatják az új politikai pártokat és szakembereket képeznek ki a jövőbeli demokratikus intézmények irányítására. A nyugati tanácsadók terjesztik a demokrácia eszméit és erősíteni próbálják a helyi civil szervezeteket. E megközelítés szerint végül csak hátra kell dőlni és várni, hogy lehetőség nyíljon egy új kormány alakítására.

Bár ez a koncepció sokáig széleskörűen elfogadott volt a nyugati döntéshozók körében, 2010 végén beköszöntött az arab tavasz. A nyugati világban uralkodó nézetek szerint miután a tiltakozók egyik autokrata rezsimet döntötték meg a másik után, a folyamatnak megállíthatatlanná kellett volna válnia. A demokrácia állapota azonban Tunéziát leszámítva az érintett országok mindegyikében romlott.
Több politikatudós a legújabb esetek tükrében radikálisan felül akarja vizsgálni a demokrácia terjesztésének módszerét.

Tarek Masoud, az amerikai Harvard egyetem kutatója szerint az arab világ tekintélyelvű rendszerei olyan szerkezeti stabilitással bírtak, amelyet nem válthatott fel a nyugati finanszírozású politikai idealizmus. A szakértő, aki korábban a demokrácia terjesztésében a hagyományos eszközök híve volt, mára úgy gondolja, a pártépítés helyett a demokrácia alapfeltételeit kell megteremteni, fejleszteni az oktatást és az egészségügyet, segíteni elindítani a gazdasági növekedést.

A kutató szerint fel kell adni azt a megközelítést, hogy a demokrácia az első adandó alkalommal elsöpri a zsarnokságot. "Egy Szíriához vagy Líbiához hasonló helyen talán az a lehetséges legjobb kimenetel, ha tárgyalóasztalhoz tudjuk ültetni a rezsimet" - véli Masoud.

A szakértők jelentős része meg volt győződve arról, hogy a felkelések következtében demokratikus vagy legalábbis demokratikusabb rendszerek alakulnak ki az arab tavasz államaiban. Az elemzők úgy vélték, hogy a politikai vezetés még a legkilátástalanabb helyzetű országokban is átláthatóbb működésre fog kényszerülni.
Masoud és kollégái 14 arab országot tanulmányoztak és arra jutottak, hogy egyedül Tunéziának sikerült valódi fejlődést elérnie. Minden más országban, még az ígéretesnek tűnő Egyiptomban, Szíriában és Líbiában is ellenkező irányt vettek a folyamatok.

Vajon mi a különbség oka? A kutatók arra jutottak, hogy a civil társadalom, az ellenzéki vezetők személye vagy a politikai rendszer működése érdemben nem befolyásolta azt, hogy egyes tekintélyelvű rezsimek túlélték-e a népharagot vagy sem. A helyzet ennél sokkal egyszerűbb: amíg az uralmon lévők elegendő pénzzel és katonával rendelkeznek, addig bármilyen nyomásnak ellen tudnak állni, akár monarchiáról, akár köztársaságról van szó. Bár a Nyugat hatalmas összegeket költött a demokratikus intézményrendszer fejlesztésére ezekben az országokban, ez nem vezetett sikerre.

Bizonyos elméletek szerint a demokrácia kialakulását a gazdaság fejlődésének kell megelőznie, és az "emberi fejlettségi mutatók" javításában kell segíteni. Ennek alapján csak akkor virágozhatnak ki új intézmények, törvények és politikai rendszerek, ha egy ország eléri a gazdagság egy bizonyos fokát. A szakemberek szerint nem maga a gazdagság teremt demokráciát, de a fejlett gazdaságú, frissen demokratizálódott országokban általában tartósabb az új berendezkedés.

Az arab tavasz megerősítette ezt az elméletet, ugyanis szándékban vagy demokratikus elgondolásokban nem volt hiány, ez azonban nem volt elég a strukturális tényezők legyőzéséhez.

Az elemzők arra is felhívták a figyelmet, hogy ezek a változások akár több nemzedéknyi időt is felölelhetnek, és talán illúzió azt hinni, hogy a 21. században ezeket a folyamatokat fel lehet gyorsítani.

Érvek szólnak amellett is, hogy egyszerűen azért nem állapítható meg, mennyire hatékonyak a demokrácia terjesztésére irányuló programok, mivel azok mindig más, akár teljesen ellentétes célokat szolgáló külpolitikai tevékenységekkel párhuzamosan működnek. Washington például milliókat költött a civil szervezetek támogatására Egyiptomban, de eközben milliárdokkal támogatta a szövetségesének számító elnyomó rezsimet is.

Bizonyosnak látszik, hogy több tényező együttállása okozza az olyan váratlan demokratikus átalakulásokat, mint amilyen 1990-ben Mongóliában, 1998-ban Indonéziában vagy 2011-ben Tunéziában történt. A The Century Foundation kutatójának összegzése szerint többet kell költeni az autokratikus államokban a demokrácia fejlesztésére, de kevésbé kell bízni abban, hogy az közvetlenül megteremthető. A leghevesebb bírálók tanácsaival ellentétben korai lenne véget vetni a demokrácia terjesztését célzó - egyébként hidegháborús ideológiai gyökerű - tevékenységnek, amíg nem sikerül megfejteni, hogy mely eszközök hatékonyak - írta a The Century Foundation elemzője.